Szentistván, a „három matyó” település egyike, a Bükk és az Alföld találkozásánál helyezkedik el, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a 3.számú főútvonaltól pár kilométerre.
A község határában 5-6000 éves leleteket is találtak, melyek itt élő emberekre (dákok, szarmaták) utalnak. A mondabeli Csörsz árok nyomai is fellelhetők.
Ernye bán fia, István nádor 1315 tájt Szent István tiszteletére építtet itt templomot. A községet is erről nevezték el, mai neve 1396-ban Senth Isthuán alakban volt ismeretes. A török többször feldúlta, olyannyira, hogy az 1641-es összeírás alkalmával lakatlan volt a vidék. Igazán csak II.Rákóczi Ferenc szabadságharca után népesedett be. Szentisván egészen 1945-ig megmarad az egyház, az Egri káptalan birtokában.
A lakónépesség száma 1930-as években 4200 fő körüli, napjainkban 3000 fő alatti. Római katolikusok lakják. Lakói a XX.század első felében, megélhetésük érdekében summásként, napszámosként bejárták az országot, eljutottak külföldre is. Az itt élők „matyó”-nak vallják magukat.
Napjainkban településünk nyugodt, rendezett infrastruktúrával rendelkezik. Útkapcsolatokkal ahonnan rövid autóút után kellemes kirándulások tehetők a Tisza-tó-nál, a Bükkben, és pihenés, felüdülés a Mezőkövesdi Zsóry fürdőben. E körülmény idézte elő, hogy az utóbbi években nőtt a szálláshelyek száma és több külföldi vásárolt településünkön hétvégi házat.
Mese a matyókról
Egyszer egy matyó legényt elvitt az ördög. A legény menyasszonya nagyon bánkódott és könyörgött az ördögnek, hogy adja vissza az ő legdrágább kincsét. De az ördög nagy ravaszul azt mondta.
– Visszakapod a vőlegényed, ha telehozod a kötényed rózsával.
Jaj, honnét vett volna télvíz idején rózsákat a lány? Fogta magát, előszedte a színes fonalakat és telehímezte a kötényét rózsával. Így szerezte vissza jegyesét a matyó lány.
Azóta hordanak cifra kötényt Matyóföldön lányok is, legények is az ördög rontása ellen.
A matyók rövid története
A matyók: Mezőkövesd, Tard és Szentistván lakói. A környezetüktől erősen elütő matyókat a történészek a honfoglalókhoz csatlakozott kunok, besenyők és székelyek ivadékainak tartják. A matyók eredetének történelmi magja Anonymushoz nyúlik vissza, aki „a matyóföld szomszédságába a kun Örs urat és népét telepíti le.” (Györffy István: A matyók. 1929)
Bartucz Lajos és Martos Gizella antropológiai vizsgálata szerint a matyók határozottan a mongol rasszkörbe tartozók. A kabar származtatás teóriájához szolgáltatnak ezzel érvet. „Egységes matyó típus nincsen, de a keveredés a matyóknál egyrészt sokkal kisebb fokú s másrészt kevesebb számú típusra terjed ki…Gyakori közöttük az ún. „mongol-redő”-vel ellátott szemek, sárgás-barnás szem és bőrszín, alacsony termet.”
A matyó szó jelentésére eddig kétféle magyarázat ismeretes. Egyik értelmezése: Mátyás király kedves népe lévén ragadványnév. A másik értelmezése: a környezetüktől erősen elütő pl.: protestáns környezetben katolikus vallásúakat említenek így.
Györffy István feljegyzése szerint a matyó mint gúnynév a Tiszán túl, a legöregebb emberek emlékezetében is „régen fogva használatos” Az ősi szokásokhoz makacsan ragaszkodó matyókat „ovas (avas) matyó”-nak mondták. Volt ebben csúfolódás, de elismerés is. A matyók azonban büszkén hordták nevüket.
A matyók a 19.században váltak ismertté. A magyar honfoglalás ezredik évfordulóját ünnepelte az ország és ekkor minden vidék bemutatta a saját értékeit.
A matyó ruha nagyon drága öltözék volt. Egy-egy női ruha egész vagyont ért. Ez idő tájt járta a szólásmondás:
„Hagy korogjon, csak ragyogjon!”
Vagyis nem baj, ha a gyomron meg is kell koplalni a fényes ruha árát, de annak tündöklő szépségűnek kell lennie.
A matyó emberek, főleg a Szentistvániak nehezen tűrték a függőséget. A XIX. század végen a XX. század elején kialakuló „summás-élet” vállalása is ebben az okban keresendő. Mivel ebben az időszakban már kevés volt a 8-10 holdas gazda, ezért inkább vállalták májustól novemberig a „summásság” kényelmetlenségét előre kialkudott bérért, summáért, terményért, távoli birtokokon az aratást, cséplést, kapálást, de novembertől májusig büszke öntudattal szabadon élték életüket. A Szentistvániak nem érezték megalázónak a summásságot, sokkal inkább jövedelemszerző hadjáratnak, mert oly erősen élt bennük a nagycsaládi összetartozás tudata, hogy a szentistváni matyóságuk erősebb volt az idők folyamán kialakult anyagi különbségnél.
A világlátás, a felfedezés vágya, a kíváncsiságra való hajlandóság is jellemezte az itt élő embereket. Sokan közülük megjárták Amerikát ebben az időben. 4-5 év alatt „megszedték magukat”, s utána hazatértek földet venni.
A matyó asszonyok lányaikat csoportosan elengedték summásnak, de a városba cselédnek nem. Magukhoz méltatlannak tartották ezt a sorsot, de a hiúságon túl sokkal határozottabban munkált bennük a leány, a jövendő anya védelme.
Szóban és írásban is sokféle jelzővel illetik a matyók viselkedését: tüzes, szilaj, büszke, rátarti, szókimondó, „jódógos”, gőgös, szívélyes. A ruházatukra: cifra, ékes, a lányok „sudaras” termetűek, az asszonyok mellyes-faros, ügyes kezű fehérnépek, a férfiak között sok a keménykötésű. Mind ezek a jelzők az önvédelemre való képességet, a megtartó erőt jelentették.
A mélytüzű, szúrós szemek, morcos arcok: meleg szivet, segítőkészséget, jóindulatot takarnak. Beszédjük szívmelengető. Fellelhető benne a lágyítás: gyönnyi-mennyi (jönni-menni), Marinyi-Pistányi (Mariéknál-Pistáéknál) emmӫ lyányunk (mi lányunk). Hangsúlyozási módjuk is szokatlan a városi fülnek. Élmény velük beszélgetni. Ha a múltról beszélnek, egy szemvillanás alatt olyan légkört teremtenek, amelyben a hallgatót az ősi szépség részesévé teszik. Magukat kihúzzak, teljesen kortalanná válnak, mint a régi surcok ragyogói, olyan lesz a tekintetük.
Mivel nehezen tűrték a függőséget, szerették maguk elrendezni a dolgaikat. Az emberek az ólban gyűltek össze megbeszélni a dolgokat, a legények a másik ólban beszélgettek, az idős asszonyok a fiatalokat ügyeleték. Szigorú erkölcseik elejét vette a sok gondnak. Az árvákat sem engedték elveszni. Rokonokhoz kerültek így a nagycsalád mindenképpen gondoskodott róluk. Szigorú, de tartalmas életük meghatározott rendben, szertartásban folyt nem és kor szerint a bölcsőtől a sírig.
